Mindenki szokott szomorú lenni. Én is. Elmesélem, hogy mi történik velem akkor, amikor szomorú vagyok.
Van egy gödör. Hívjuk a szomorúság mocsarának. Szép lassan belecsúszom. Ellep. Mindenemet ellepi kivéve a hajamat. Hosszú hajam van, az kilóg. Úgy hajladozik a gödör felszíne felett, mint a nádas a tó vizén.
Ez jó, mert van egy részem ami kilóg. Vagy mondhatnám úgy is, belóg. Belóg az életbe.
A gödör ingoványos, büdös, sötét. Ott ülök benne, arcom a kezembe temetve és sírok. Hullanak és potyognak a könnyek, ettől még ingoványosabb, még mocsarasabb lesz az egész. Nem egy vidám jelenség.
Aztán egyszer csak történik valami odafent.
Kezek jönnek. Talán a hajam hívta őket, nem tudom, de jönnek. Észrevettek. Jönnek a kezek és nyúlnak felém. A hajamhoz érnek, simogatnak. Szép sorban. Jön egy Anya kéz, egy Apa kéz, Dóri kéz, Anna kéz, Anett kéz, Karcsi kéz, Timike kéz, Alida kéz, Katus kéz. Eszter kéz is jön, meg Dani kéz, meg Tamáska kéz, Orsika kéz, Gábor kéz. Szépen sorban jönnek. Hol egyik támogat, hol másik simogat, nyugtat. Aztán ott van még egy, a nekem legkedvesebb. Egy icipici húsos kéz. A Nándika keze. És jönnek még ismeretlen, kedves kezek. Egy nénié, akivel a múltkor a buszmegállóban egymásra mosolyogtunk. Egy lányé, aki a péknél elvágta az óriási szendvicsemet, hogy meg tudjam enni. Egy fiú a metrón, aki előre engedett. Egy kedves fiatal nő, sok táskával a buszról, aki átadta a helyet a kisfiamnak, pedig tömeg volt és alig fért el utána a csomagjaival. Soksok kedves ember keze.
Ezek a kezek mind ott vannak és simogatják a hajamat.
Vannak kezek, akik tudják, hogy segítenek rajtam. Vannak kezek, akik tehetetlennek érzik magukat, meghallgatnak, de úgy érzik, nem tudnak segíteni. És vannak kezek, akik nem is tudják, hogy kezek.
Elmondom az igazat! Mindegyik kéz segít! Az összes! Egytől egyig!
Hogy segítenek? Csupa jó és kedves dolog jön ki a kezekből. És átmegy a hajamba.
És ekkor valami hirtelen változni kezd a szomorúság gödrében. A kezek teszik. Elönt valami más érzés. Ez már nem a szomorúság érzése. Ez a hála érzése. A hajamon át leszivárog egészen a testem minden porcikájáig. Mindenhol ott van.
A hála érzés jó. Szerintem a szeretet gyermeke lehet. Az öröm, a vidámság, a boldogság és a kegyelem testvére.
És érdekes, még mindig sírok. Elfordítom a fejem, felnézek és látom a rengeteg kezet! Még jobban sírok. Már nem a szomorúság cseppek potyognak a gödörbe. A cseppek átváltoznak. Örömkönnyekké válnak! Ez a folyamat nagyon felemelő!
Ekkor változik meg a gödör. Már nem a szomorúság mocsárban gubbasztok. Most már ez egy fürdőkád, amiben kellemesen forró a víz, jó benne lenni. És most igen, lemerülök. Teljesen. Ebben a kádban jó érzés elmerülni. Jó itt lenni, érzem, hogy nem vagyok egyedül, a szeretet sugárzik mindenhonnan. A szeretet jön ki ezekből a kedves kezekből. Jó, hogy vagyok, jó hogy itt vagyok.
Lubickolok, pancsikolok. Élvezem a fürdőzést.
Aztán egyszer csak kiszállok a kádból.
Most nézzetek rám! Tiszta vagyok és ragyogok! És hálás vagyok, mert kaptam valamit! Valami rendkívül értékeset! Életkét!
És ezt az a sok-sok kéz és a hozzájuk tartozó szívek mutatják meg nap mint nap! Ilyenkor mindenkit ölelek! Megint kint vagyok a gödörből, megint bent vagyok az életben. Ez jó, mert így lehet újra adni, örülni, vidámnak lenni. És ez igazán jó!
Emiatt nem is olyan borzasztó dolog a szomorúság. És milyen jó, hogy hosszú a hajam…. 🙂
Köszönöm Nektek!
m.
Nagyon szeretünk Te csodahaju tündérmami!