Kórház II.

Elmesélem..

Alig tellt el egy hét az ” első kórház” után, a Nándi befulladt. Muszáj volt bemenni újra. Elsőre borzasztó érzés volt. Megint végig csinálni. Újra a fájdalom, az ijedség. Aztán a trauma feldolgozása otthon. Ami talán még szörnyűbb. Órákig tartó roham éjszaka. Kiabálás, sírás! “Nem érhetsz hozzám!” meg a “Senki nem nyúlhat hozzám!”…

De most nem ez volt. Így távolból nézve örülök. Mert ez egy “jó” kórházi élmény volt. Igen, lehet ilyen is. Segített Neki feldolgozni az előzőt. Itt nem volt szuri, itt csak inhaláló gépke volt.

Ismeretlen maszkból ismeretlen füst jött ki. “Igen, oda kell tenni a szádhoz.” A Nővérke szuperkedves, és türelmes volt. Megígérte, hogy szerez neki egy autós matricát. Volt sírás ugyan, de megcsinálta. “Látod Nyányus? Már itt is a maszk a szádnál. Nem fáj, csak fura…és milyen jó! Megy már a levegő a kis tüdődbe!!!”

Aztán jött a csipesz. Végén egy másik Nővérkével “Csak rá kell csiptetni az ujjacskádra!” Szépen kérlelte, majd elkapta a kezét. Rászóltam. Nem engedtem, hogy lefogja. Inkább fél óráig győzködtem, kérleltem a gyereket. “Gyorsan jöjjön már valami mentő ötlet!!! Megvan! Hiszen ez egy játék Nyányus! Hű de óriási hullámok mennek a csipesz kijelzőjén! Odanézz! Ott megy rajta egy kishajó…dobálja a tenger! Biztos vihar van! Nem baj, most az a jó, ha nagyok a narancssárga hullámok!” Ezt is megcsinálta. És mennyivel jobb volt ez így! Ő ment bele, saját akaratából! Nem volt erőszak, nem volt az az érzés, hogy mindenki mindent megcsinálhat Vele. Az Ő testével, az Ő lelkével. 

A csipeszes nővérke visszajött. Kifújta magát. Egymásra mosolyogtunk. Fárat volt Ő is. Hosszú napja lehetett. Most már minden rendben. Most így jó. Mindenkinek jó.

Ügyes volt a Nándi. Hitt nekem. És én is az voltam. Kiálltam érte. Nem hagytam, hogy bármit megcsináljanak vele. Kérleltem szépen a nővérkéket, kedvesen, türelmesen. A csipeszes nővérkére szóltam rá egyedül, engedje el a kicsi kezeket! “Nem lehet erőszakkal! Ő kicsit lassú ebben. Megviseli, nem bírja a hirtelen dolgokat! De meg fogjuk csinálni! Minden adat, vizsgálat meglesz! Csak lassan! Hiszen éjszaka közepe van. Fáradt, álmos, retteg! Soha nem volt itt! Bízik bennem! Nem élhetek ezzel vissza! Nem lehet!”

És reggel lett. És jött a levegő. Ki és be. Beindult a gyógyulás és elmúlt a félelem.

Mehettünk halacskákat nézni a folyosóra. “Hova bújt az a titokzatos nagy hal?” Majd mesét néztünk a szobában lévő gyerekekkel.  Aztán királylány voltam, Ő lovag és kiszabadított egy toronyból. Legyőzte a sárkányt. Aztán inkább megszelidítettük. Jobb egy szelíd kedves sárkány mint egy legyőzött, szomorú.

És csúszdáztunk a parkban, és csokiért mentünk a büfébe. És érmét dobott a kávé automatába. És ezek kicsi dolgok. De nem Neki! Hiszen ilyenekből áll a nap. Sok kicsi pici dolog nekünk, varázslat Neki! “Bedobsz egy érmét és kijön a kávé anyának! Hűűű!”

És a Nándi szemében vidámság lett. Kedvesség volt mindenhol. Az inhalálós nővérke iszonyú fáradtan előkerült délután. Alig ismertem meg. Utcai ruhában volt. 🙂 Mielőtt hazament, elhozta az ígért matricát! Felforgatott érte mindent! Mert MEGÍGÉRTE! Majdnem sírtam! Facsarodott belül! Mert ebben a kicsi dologban annyi sok szeretet volt!! Köszönöm és örökre hálás leszek érte!

És az anyukák! Hogy mennyire türelmesek voltak a gyerekekkel! És kedvesek! Pedig voltak nehéz pillanatok. Amikor a kis Áron felpörgött a sok orvosságtól és nem tudott megnyugodni, elaludni. Az a türelem amit az anyukáján láttam! Az beégett. Az egész két nap rendkívül megható volt! És nagyon tanulságos.

A Nándi pedig felszabadult ebben a két napban. Nevetett és viccelt a nővérkékkel. Hamar meggyógyult. És otthon nem volt sírás, és nem volt roham. 

Ennyi maradt: ” Anya! Elmeséled a két kórházat?” 

És elmesélem, lerajzolom, eljátszom. Napjában hatszor legalább. És így szépen lassan de biztosan elsimul. 🙂

Szép Napot Nektek!

m.