Nem olyan rég elvesztettem valamit. Valami számomra kedveset, fontosat. Ami minden lett volna. Ez most nagyon fájdalmas része az életemnek.
Szeretném elengedni. Szeretném a békémet megtalálni. Aztán arra gondoltam, hogy az Űrubik segíteni fognak. Hiszen mindig segítenenek. Lefestettem őket. Kavicsokra. Mindre egyet-egyet. A kavicsok hátuljára pedig üzenet került.
Ez lesz az orvosságom. A terápiám. Akaratomon kívül vesztettem el a nekem kedveset. Most szándékosan veszítem el ezeket az Űrubikat. Nem is elvesztem. Otthagyom őket valahol. Elengedem a kavicsaimat. Rábízom a véletlenre, a sorsra, az univerzumra, az Istenre. Ahogy tetszik. Miért? Azért, hogy valaki megtalálja. És az a valaki talán örül majd neki. Hátha az Űrubi segít neki. Ha csak egy kicsit is… Talán megszeretik egymást. És nekem ez a tudat jó. Ez most pont jó!
Minden elengedés fájdalmas lesz, mert megszerettem őket. Mintha a gyermekeim lennének. Fontosak nekem. Nehéz lesz a sorsukra hagyni őket. A hidegben, az esőben. Egyedül.
És zúgnak a fejemben a lérdések….Vajon jó ember fogja megtalálni? Vajon szeretni fogja őt? Vagy csak elhajítja a folyóba, mint egy sima kavicsot?
Rá bízom őket a világra! Nektek hagyom ott! Találjátok meg. Vigyázzatok Rájuk! És kérlek szeressétek őket! Ők mindenkit szeretnek!
Amúgy meg….úgy is minden úgy lesz, ahogy lennie kell! És mosolyogva sokkal jobb 🙂
Szeretettel,
m.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: